Jelenlegi hely

Címlap » Archíválás

Gondolatok a Vízkereszt ünnepéről

Vízkereszt 2013.

A Jóisten biztosan megbocsátja, hogy a vízkereszt szó hallatán egyből beugrik a „Vízkereszt, vagy amit akartok” Shakespeare dráma, amit egészen kicsi gyermekként megnéztem a tv-ben, Béres Ilona főszereplésével, akit azóta is kedvenc színésznőmnek tartok, bár manapság már alig látni  vagy hallani róla.

 

De miért is van bennem ez a képzettársítás? Ünnepeink közül számomra az egyik legkedvesebb a Vízkereszt (a másik a Virágvasárnap).  Nagyon-nagyon régi emlék. Amikor még kisebb gyermekként elmentünk édesanyámmal vízkeresztkor vizet szenteltetni a szentmisére. Olyan nagy tél volt, hogy a templom szinte kongott a hidegségtől. Még most is 50 cm pontossággal meg tudnám mutatni azt a helyet a templomban, ahova letettük a kőpadlóra a butéliánkat a sok más hasonló víztározó edény közé. Az az igazság, hogy másra nem is nagyon emlékszem, de az azon a szentmisén a vízkereszt ünnepével kapcsolatosan megtapasztalt érzést „egy az egybe” vissza tudom idézni. Ezért néztem meg a Shakespeare drámát is, mert benne volt a nevében a Vízkereszt. Érdekes módon a színdarab is nagyon tetszett, pedig nem kimondottan az én akkori korosztályomnak való mű.  (1962 vagy 1963-ban lehetett)

Ez volt az az alap, amire ráépült a hittan tanulásban megismert tartalom, amit mindnyájan ismerünk. Látjuk magunk előtt a képet, ahogy Jézus áll a Jordánban, feje fölött a galamb és megborzongunk, amikor hallani véljük az Atya szózatát: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik” (Máté 3,17). Még elevenen él bennünk a Karácsony, a születés magasztossága.  A Húsvét, a feltámadás drámája, katarzisa, hitünk fundamentuma. Mégis micsoda erővel ráz meg bennünket a Jordán-beli kép. Miért? Egyszerűen azt szoktuk mondani, hogy itt az Atya megnyilatkozik az embereknek a Fiú Istenre vonatkozóan. Azonban, ahogy mindez megjelenik előttünk, az kifejezi, hogy valami rendkívüli, valami „isteni” dolognak vagyunk tanúi. Mi van ebben a képben, aminek ilyen hatása van? Maga a megjelenés módja. Valami különös dolog érzethető itt. A teljes Istenség, a Szentháromság jelenik meg előttünk, biztosítva bennünket arról, hogy teljes háromszemélyű, egy Isten mögöttünk áll abban, hogy az isteni úton meg tudjunk maradni és azon haladjunk. Maga a „Háromságos”kép olyan érzést kelt bennünk, mintha Isten a maga teljességét adná oda nekünk bizonyosságul, ezáltal olyan mélyre menne az alázatban és egyúttal olyan magasra emelve az Embert, hogy eláll a lélegzetünk és azt kérdezzük, hogy mégis lehetséges lenne, hogy ennyire fontosak vagyunk az Istennek?  Ez a kép annyira finom, hogy nem is jó szó rá az „alázat”, hanem olyan esemény jelenik meg itt előttünk, amilyennek elképzelhetjük, hogy milyen az Isten kommunikációja ez ember felé. Tiszta, nemes, feltétel nélküli. Csak az egyértelmű és természetes Isten és ember egymáshoz tartozásában létezhet ilyen megnyilatkozás felénk emberek felé. Az Isten megelőlegezi, hogy méltóak vagyunk arra, hogy ilyen módon szóljon hozzánk, emberekhez.  Ilyen módon szól az Isten a bennünk levő istenihez. Legyünk méltóak ehhez a megnyilatkozáshoz. „Emeljük fel szívünket!”

/Istvan/